David Gahan, a Depeche Mode énekese, frontembere. Ez a hivatalos neve és titulusa a képen látható férfinek. A telefonomba 2015 januárjában került ez a kép, ez az első kép az iCloud fotógalériámban. Azért ez az első, mert azonnal záróképernyőt kellett feltölteni, ekkor kapcsoltam be először iPhone-t. Ekkor töltöttem le valahonnan az Internet legmélyebb bugyrából ezt a képet a fent említettről. Fent említettről 2015-ben is volt frissebb kép a Neten, hiszen fent említett, Dave, Davey, Isten, vagy egyszerűen, elegánsan Mr. Gahan 2015 januárjában már az 53. életévét taposta, a képen pedig valahol 40 körül lehetett. Sokezernyi kép kering róla (is) az Interneten, a totyogó kisgyermekkoritól a tegnap készült 58 éves, ősz, szemüveges rocker énjéig.
Hogy nekem mit jelentett? Mindent. És pont. 2015-ben háttal álltam bármilyen színpadnak, amin nem Dave Gahan énekelt. Napjainkban is megválogatom, kinek állok szembe, de volt az életemben bő 15 év, amikor a későn kezdett Depeche Mode rajongásom olyan kereteket öltött, hogy feketében, bakancsban jártam, fekete volt a körmön és a hajam.
Ja, igen, némi magyarázat. A Depeche Mode egy angol együttes, 1980 óta datáljuk működésüket. 14 stúdió albummal, számos koncert filmmel és megszámlálhatatlan fellépéssel a hátuk mögött, 40 éves múlttal ma is aktívak. Utoljára 2017-ben jelentettek meg új anyagot, Spirit címen, melyet világkörüli túrné kísért, giga méretekkel 129 állomással az USA-ban és Európában kevesebb, mint másfél év alatt. Erről a túrnéról, helyesebben a berlini végállomásáról készült koncertfilm fog hamarosan megjelenni. A Depeche Mode ikon, azok számára is, akik nem fanatikus rajongóik. Mindentől más, egyedi hangzás, állandóan kísérletező zene. Hatott rájuk is koruk zenei környezete, de azt hiszem lényegesebb az a hatás, amit a Depeche Mode (új)hulláma jelent a környezetére.
Kitekintésnek talán ennyi elég, oldalakat tudnék ömlengeni, de minek?
Azt leírtam, nekem mit jelent e kép, vagy inkább az, akit ábrázol. De mit jelenthet másnak? Nagyjából kétféle választ gondolok saját eszemtől: ugyanazt, mint nekem, vagy az égvilágon semmit.
Ahogy igazán köztes állapot a Depeche Mode megítélésében sincs. „jaja, jók, hallottam már…” „hallgatok néhány számukat” és hasonló válaszok arra, hogy mit jelent számodra a Depeche Mode, elég értelmezhetetlenek. A Depeche Mode egy életérzés, szokta mondani egy barátnőm, „életem filmzenéje”. És valóban, a zene, amely életem bármely pillanatához a megfelelő ritmust, hangzást, hangulatot képes nyújtani. Szoktam nevezni drognak is, hiszen függő vagyok. Amióta végre elkapott a gépszíj, nem jöhetek le a cuccról. Bármely szám első hangja pavlovi reflexként váltja ki azt az eufóriát, amit a heroin belövése okozhat egy ilyen szereket használó függőnek. A Depeche Mode a saját ínyem szerint kevert kokain. Dave Gahan az összetekert 100 dolláros, amivel az üvegasztalról felszívom. Félreértés ne essék, soha, semmilyen droggal nem éltem, ki sem próbáltam. Igen, ezt is a Depeche Mode-nak köszönhetem nagyrészt. Nagyon rossz példa volt előttem. Az ikonom, az Istenem kemény drogfüggő korszaka, amibe majdnem belehalt és majdnem szétesett általa ezrek, tízezrek, milliók világa, kőkemény visszatartóerőt adott.
A Depeche Mode életpályája milliók életét befolyásolta, terelte egy bizonyos mederbe. A világ minden táján élnek emberek, akiknek az ETS pontosan ugyanazt jelenti, mint nekem, pontosan ugyanúgy hallják a fejükben az emmy díjas sláger hangjait, ahogy meglátják leírva e 3 betűt. És ennek a sok millió embernek a keze ugyanúgy a magasba lendül még egy-egy klubrendezvényen is, ha meghallják azt a sort a Never Let Me Down Again című számban, hogy
„See the stars, they're shining bright
Everything's alright tonight”
1988 óta, 32 éve… ez a dal a Depeche Mode rajongók számára azt jelenti, hogy búzamezővé kell a kezeinkkel változtatni a stadiont, arénát, vagy akár a buli helyszínét minden héten. A Depeche Mode történelem egyik meghatározó túrnéja a 101 állomásból álló Music for the masses tour. A túrné zárásaként a pasedenai állomáson a Rose Bowl arénában teltházas koncerttel ünnepelte magát és ünnepeltette a közönséggel a berobbant világsikert a Depeche Mode. Pályájuk egyik csúcspontja, melyről szintén koncertfilm is készült, ezt 101 címen hagytuk elhíresülni.
Az én életemben is gyökeres változást hozott a dM. Sorszerűnek tekintem, hogy ennek így kellett történnie, hiszen nélküle biztosan nem ugyanez az ember lennék. Megannyi élmény, utazás, barátok, szerelmek történetét mesélik a képek, a dalok. Erre a képre ránézve is pörögnek a szemem előtt azok a pillanatok, amikből életem filmje is állni fog halálom pillanatában. Ránézek Dave Gahan mosolyára és eszembe jut, hányszor futottam lélekszakadva az első sorért egy-egy koncerten. Eszembe jut a túrné számlám, ami 2010 óta bizton üzemel, megteremtve az anyagi lehetőségét, hogy akár a világ másik felébe is elmenjek egy koncertre. Pörögnek a homloklebenyem tekervényei a számtalan emlékkel, lehet folytatásos regény születne, ha megírnám valamennyit. London, New York, Párizs, Róma, Berlin, hogy csak néhányat említsek. Mindenhol a koncert a koronán a gyémánt, de a köré szerveződött kis osztálykirándulások, városnézések nélkül mit sem értek volna.
Másfél éve ért véget a legutóbbi túrné, lassan-lassan talán a járvány elültével elkezdenek terjengni a hírek. „Egyszer élünk! Vágjunk neki újra!” Én ott leszek, bárhol is, annyiszor, ahányra csak futja a túrné számla egyenlegéből. És ott lesz velem a telefonomban ez a kép, az emlékeimben pedig az elmúlt 20 év élményei, sírásai, nevetései, szerelmei és barátságai, amiket nem élhettem volna meg nélküle. Szívemben pedig a rajongás örök lüktetése, zsigereimben az érzet, agyamban a tudat, Depeche Mode-os leszek, míg lélegzek.
